Pásztorlásról - mondom

   Aki nem járt életében juhokkal legelőre, azok mondanak olyan botorságot, hogy a pásztor/juhász a juhok előtt jár, sugallva, mint ha a közel keleten más szokások lettek voltna, mint Európában. Ám, ha belenézünk az irásokba, akkor láthatjuk, hogy Dávid 3000 éve is követte a nyájat (2Sám. 7:8)  Pont úgy, ahogy egy évezreddel előtte Jákób is tette. Ugyanazt parancsolá a másiknak, a harmadiknak, és mindazoknak, kik a nyájak után mennek vala, mondván: Ilyen szóval szóljatok Ézsaúnak, mikor vele találkoztok. (1Mó 32:19 )

Gondot viselvén a nyájra nem egyenlő a nyáj vezetésével, a gazdaság irányításával. (ACS 20:28) Némelyik elkanászúlt „pásztor” hetente egy alkalommal ránéz a juhokra, akkor is inkább a jó formában lévőkkel diskurál az alkalom után, majd hazamegy. Még természetes szinten se teheti ezt meg a pásztor, nem hogy a véren vásárolt nyájjal! Szorgalmasan megismerd a te juhaid külsejét, gondolj a nyájakra. (Pld 27:23) Pál az efézusi presbiterektől búcsúzva megismétli a munkaköri leírást. Gyakorlatilag a pásztorlásra hívja fel a vének figyelmét. 

Nem vezetésről beszél nekik, hanem vigyázásról. A vén, vagy presbiter, bárhogy is szólítjuk, arra lett rendelve a Szent Szellem által, hogy figyeljen, vigyázzon, legyen éber, amikor rendellenesség történik a nyáj körül, között. János nem úgy beszél magáról, mint apostolról, hanem mint presbiterről (2 János 1:1), szembe állítva magát Diotrefesszel (3 János 1:9) , aki elsőbbséget kíván, egy személyes vezető akar lenni. 

   Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen! (Máté 28:19-20)   Kinek a tanítványaivá tegyük a népeket? A sajátunkká, a felekezetünkké, vagy Jézus Krisztus tanítványaivá?  Nyilvánvaló, hogy a tejnek eledelén növekedő bárányok az anyajuhokat követik, hisz a napi eledelt kizárólag tőlük kapják meg,  de a legeléshez szokott, szilárd eledelen élő egyedek önállóan követik a Jó Pásztort. Ismerik a hangját, ki-, és bevezeti őket.  Emberek követésének nem lehet jó vége. Egy nagy közös utazás pásztorostul a gyehennára, ahogy azt az elmúlt évszázadok példáiból látjuk. Jézus felteszi a kérdést minden hozzá tartozónak: Szeretsz engem? Jobban, mint apádat, anyádat, testvéredet, a gyülekezet vezetőit, a szolgálatodat, a dicséretet? Bálványozol valakit?  Az irgalmas szamaritánus példázatában  szolgálatban álló emberek, egy pap, és egy lévita hagyták ott a kirabolt embert. Persze, érthető, hiszen ők az Istentiszteletre siettek. Szellemi emberként csak nem dőlnek be az ilyen ördögi akadályoztatásnak, mint egy félholt emberre az út szélén. Az ő prédikációjukra vár már a nyáj! Ők fontosabbak annál, hogy nélkülözni lehetne őket.  Meg hogy nézne ki már, ha lekésnék az imaalkalmat, dicséretet. Minden esetben, amikor a Teremtő elé teremtményt helyezünk, bálványozás esete forog fenn. Se pásztor, se gyülekezet, sem szolgálat nem kerülhet Jézus Krisztus elé az életünkben, aki egyedüli Jó Pásztorként feje a Gyülekezetnek.