Dávid leomlott sátora - mondom

Ahogy mennyei mintára készült a bizonyságtétel sátora, majd a Templom is Salamon idejében, ezekhez hasonlóan mennyei minta szerint épül fel Krisztus teste szent templommá, élő kövekből.  Jézus maga jött el a Földre, lett emberré, és  az ő tulajdon vérén népet szerzett magának. Az épület sarokköve az az Isten által felkent Krisztus lett, akit megvetettek, elutasítottak az építők, míg  alapokként az apostolokat, és prófétákat jelöli meg az Írás. 

 

   Az épületben az egyik irányt tehát az apostolok jelzik, míg a másikat a próféták. Bármelyik is hiányozna, az épület egy nagy falként funkcionálhatna csupán, így csak egy része teljesülhetne Isten azon vágyának hogy: "Bennük fogok lakni, s majd közöttük járok". Bennünk lakik egyenként, de a mondat második része tágas teret feltételez, amelyet közösen alkotunk, biztosítva azt, hogy járhasson közöttünk. A próféták, mint Isten szuverenitásának jelképei igen sok fejfájást okoztak azoknak, akik más alapot akartak vetni, de ha személyük nem is volt minden esetben könnyen támadható, a szolgálatukat lekicsinyítették, és nehezen megítélhetőnek, bizonytalannak, sőt elvetendőnek, nélkülözhetőnek állították be. (2 Tesszalonika 5:20). Az apostoli elhívást, mint a szuverén Isten egyedüli döntésén alapuló megszólítást szintén kétségbe vonta az egyház, és követelte azt, hogy szolgálatba csak olyan személyek állhassanak, akik kellően lojálisak a kialakult klérus iránt, illetve elfogadhatóak a mindenkori államhatalom számára is.

 

  Ha aztán megpillantjátok majd az utálatos pusztítást, mely ott fog állani ahol nem kellene – aki olvassa, értse meg –, akkor, akik Júdeában lesznek, fussanak a hegyekbe (Márk 13:14) - mondja Jézus hivatkozva erre a versre: És egy héten át sokakkal megerősíti a szövetséget, de a hét felén véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak, és utálatosságok szárnyán pusztít, a míg az enyészet és a mi elhatároztatott, a pusztítóra szakad. (Dániel 9:27) Amennyiben figyelmesen olvassuk ezeket a sorokat, és összevetjük Pál apostol megjegyzésével, miszerint a a veszedelem fia beül az Isten templomába, és Istenként kelleti magát. (2 Tesszalonika 2:3-4) akkor megérthetjük, hogy nem erőszak által, hanem elfogadott, népszerű személyként tűnik fel a színen. Egészen addig ünnepelt, megbecsült vezetőként tündököl, amíg

Istenként le nem ül a szent helyen. Kit hívunk meg, kit fogadunk be Krisztus mellé a Szent Szellem templomába? Csak nem azt, aki egyeduralomra tőr az első alkalom adtán!

 

   A Mózesen át szólt kijelentés tovább mutat azon, hogy egyénenként vesz lakozást bennünk a Szent Szellem. A Szent Szellemmel betöltött élő kövek, mint a Szellem templomai, az Élő Isten templomává, szellemi házzá épülnek fel, ahol papságként szolgáljuk Krisztust.

Ennek a szellemi testnek, papságnak a megsemmisítésén dolgozik a Sátán azon középkori tanításokat hasznáva, amelyek klérusra és laikusokra osztaná a gyülekezet. A népet szerzett magának, és a "Ti ellenben választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok" gondolatok nem egyeztethetőek össze a jobbágy-nemes, vagy a laikus-klérus megosztottsággal. Ahogy akadályként tornyosultak a nemesi előjogok a magyarság, mint születendő nemzet előtt, úgy nehezítik a feudális gondolatok a királyi papsággá való felépülést. 

 

   Nem a meglévő struktúrák, viszonyok ellen, hanem a mennyei minták szerinti épület felépítéséért munkálkodunk. Mi utasítást kaptunk arra, hogy mint élő kövek épüljünk fel szellemi házzá, szent papsággá.  Fussatok ki Babilonból (Jeremiás 51:6) - olvassuk -  a romboljátok le Babilon helyett. A babiloni berendezkedés életünkből való kivetése, legalább annyira fontos, mint ezen társadalmi rendszer elhagyása. Sokan elhagyják ugyan a rendszert, de másutt maguk építik fel ugyan azon elvek alapján azt, amivel összeütköztek. Igazolva, hogy nem a rendszerrel, hanem az abban való pozícióval, kiteljesedésüket korlátozó elvekkel gyűlt meg inkább a bajuk, ahogy ezt leírtuk már ITT (Farkasék bekezdés alatt)

 

   A leírtak alapján meg kell értenünk, hogy mennyei minta alapján épített templom egyedüli Ura Jézus Krisztus, aki uraknak Ura, és királyok Királya, akié minden áldás, tisztesség, dicsőség és az uralom.  Ő az, aki a földön járva nem fogadta el az emberek dicséretét (Emberektől nem fogadok el dicsőséget János 5:41) és ma sem  tolerálja, ha bármelyikünk megteszi ezt helyette. Bolondokként futunk inkább Géházi útján, aki úgy gondolta, hogy tévedett a gazdája, és megszerzi azt, amit Elizeus elutasított (2 Királyok 5:20-27) , vagy példaként tekintünk Pálra, aki határozottan követte mesterét. "Sem emberektől nem kerestünk dicsőséget, tőletek sem, másoktól sem" (1 Tesszalonika 1:6)