INDOKTRINACIO - mondom

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

INDOKTRINACIO

Témák
Hogyan formálják a hívők gondolkodását a hamis tanítások avagy keresztény teológia és az indoktrináció?

„ Valának pedig hamis próféták is a nép között, amiképpen ti köztetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni, és az Urat, aki megváltotta őket, meg-tagadván, önmagokra hirtelen való veszedelmet hoznak. És sokan fogják követni azoknak romlottságát; akik miatt az igazság útja káromoltatni fog. És a telhetetlenség miatt költött beszédekkel vásárt űznek belőletek; kiknek kárhoztatásuk régtől fogva nem szünetel, és romlásuk nem szunnyad.” (2 Péter 2/1-3)

Vajon hogyan lehetséges, hogy egyes gyülekezeti tanítások nagyobb tekintéllyel bírnak hívők életében, mint maga Isten igéje?

Hogyan lehetséges, hogy magukat kereszténynek tartó emberek, ha teológiai kérdésekkel kapcsolatos vitába keverednek, nem Isten igéjére, hanem gyülekezeti vezetők tanításaira hivatkoznak?

Miért vált ki gyülekezeti tagokból haragot és gyűlölködést, ha valaki a gyülekezetben elhangzó tanításokat, Isten igéje alapján megkérdőjelezi?

Vajon ezért a jelenségért nem az indoktrinált teológiai oktatás a felelős?

Ezekre a kérdésekre keressük a választ.

A jelenség megértésében segítségül lehet az alábbi jegyzet, amely az indoktrináció oktatásban való megjelenésével foglalkozik.

Az indoktrináció olyan "nevelési" gyakorlat, amely mellőzi a tanulók szükségleteit, kizárja azok véleményét, figyelmen kívül hagyja szabadságjogaikat és nem törődik harmonikus személyiségfejlődésükkel. Bár ismeretek átadása, értékek kialakítása, akár vallásos hit vagy elkötelezettség kialakítása is lehet a célja és eredménye, az etikátlansága abban áll, hogy észrevétlenül elnyomja a kritikai gondolkodást, szabad akaratot.

Ennek a "nevelési" módszernek az elsődleges célja elhitetni azt, hogy a nevelőtől származó ismeretek, nézetek, eszmék, szokások tekintetében nincsen más alternatíva, még akkor sem, ha azok láthatóan hamisak vagy hibásak.

Az indoktrináció következményei azért károsak, mert nem ad lehetőséget a közös gondolkodásra, megbeszélésre, mert nem vagy csak látszólagosan magyarázza a tanait és ez nagyban gátolja az intellektuális képesség fejlődését, kibontakozását, a logikus és önálló gondolkodást. A tanuló azon meggyőződése, hogy fejlődik, azért hamis illúzió csupán, mert ténylegesen új dolgokat, eszméket, felfogásokat, gyakorlatokat sajátít el, de ezeknek az igazságértéke erősen kérdéses, morális értéke vitatható.

Neveléstörténeti szempontból az indoktrinálás egy régóta alkalmazott nevelési forma. "Kiváló" eszköz, ha a cél az, hogy szándékosan ideologizálják a tanulókat, a vezetők, ill. tanítók iránt megmutatkozó feltétel nélküli engedelmességre, szolgalelkűségre.

Az indoktrináció módszere és gyakorlata teljesen ellentétes a demokratikus vagy bibliai alapelvekkel. Ezért nyíltan nem támogatják a mai fejlettebb társadalmakban, vagy haladó gondolkodású kisebb közösségekben sem. Ennek ellenére minden egyoldalú, egyetlen szempontot alkalmazó, pedagógiai helyzet, amelyben nem veszik figyelembe az eltérő véleményeket, ismereteket, értékeket (pláne bizonyítékokat) vagy csak bírálják ezeket, mégis csak indoktrinációnak tekinthető.

Az általánosítás is indoktrináció vagy amikor elhamarkodottan, megalapozatlanul vonnak le következtetéseket. Minden olyan oktatási művelet is, amit az oktató a tanítási folyamatban hibásan valósít meg indoktrinációnak tekinthető. A tekintélyelvű nevelési módszer alkalmazói, amennyiben nem tűrik el a tanulók részéről a gondolkodást, a kreativitást, a kételkedést, fantáziálást, kérdéseket vagy a problémák más, a tanítóétól eltérő megközelítését, szintén indoktrinálnak.

Ennek a módszernek, ill. alkalmazóinak a jellemzője továbbá, az uralkodásra való hajlam, hatalommal való visszaélés, parancsolgatás, az illem, fegyelem vagy rend álarca mögé bújtatott normák és szabályok kikényszerítése, fenyegetésekkel és büntetésekkel. Mindezek oda vezetnek, hogy a tanulók elbátortalanodnak, félnek a saját értékrendjük szerint cselekedni, gondolkodni vagy a problémákat kritikusan megközelíteni.

Ennek további következménye, hogy a tanulók elfogadnak olyasmit is, ami ésszerűtlen, nem bizonyított számukra, amit nem is szeretnek, sőt káros vagy egyenesen értelmetlen.
Ebbe a fogalomkörbe tartozik az a gyakorlat is, amikor a témáról való kiegyensúlyozott gondolkodás helyett, a végletes gondolkodást segítik elő azzal, ahogyan a tanítási adatokat kiválasztják. Konkrétan, a tanítás tárgyát képező legkedvezőbb vagy éppen a legkedvezőtlenebb adatokat használnak fel.

Az indoktrinálás ebben az esetben az összehasonlító tanítási módszer segítségével valósul meg és a végeredménye azért lesz torz, mert a tanításának tárgyát úgy mutatja be más eszmékkel összehasonlítva, hogy az övé a legjobb, legszebb, minden másénál a legértékesebb. Ebben előnyt jelent a tanítónak, hogy a tanulóhoz viszonyítva nagyobb hatalma, tapasztalata és sokkal több információja van, amik az alá-fölérendeltség viszonyait még jobban kiélezik, így segítve az indoktrináció folyamatának akadálytalan végbemenetelét.

A következmény, hogy a hallgató (tanuló) olyan dolgokra is rávehető, amelyekre magától nem lenne hajlandó.
A hatalmi különbségek a pedagógiai folyamatban is a kényszerítés eszközei lehetnek. Akaratlanul is alkalmazhatók ezek a negatív pedagógiai módszerek, ill. eszközök. A tanító látszólag a tanulóval kommunikál, de azt mégis valahogyan kizárja a kooperációból, mert: nem figyel, rá vagy nem veszi figyelembe a közléseit, nem néz rá, nem hallgatja, meg amit mond, nem is engedi szóhoz jutni, stb.

A példák alapján az indoktrináció egy bizarr és elfogadhatatlan nevelési módszernek tűnik, mégis gyakran találkozni vele a hivatásos, akár egyházi oktatóknál, de a szülők gyermeknevelési módszereiben is.

(Jegyzet, Dr. Fodor László előadása alapján.)

Szeretettel,
Horváth Péter


 
 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz