A Próféta megszólal - mondom

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

A Próféta megszólal

Mások gondolatai

Frank Bartleman nagy szenvedélyű és súlyos terheket viselő ember volt. Imád­ságai szószerinti az eget ostromolták és beszédei mindannak tisztára mosását kö­vetelték, ami csak testi az emberben. Va­júdó imáinak tárgyát képezte mindaz, ami Jézus Krisztus Urunk teljes felmagasztalásával szembenáll. Félelmet nem ismerő tollával és nyelvével küzdött meg­győződéséért. De Frank Bartleman több volt közbenjárónál és több rettenthetet­len ébredési harcosnál.

 
  Látomások em­bere volt! Próféta! Felfogta mély jelen­tőségét a Szentlélek munkájának az ébre­dés terén és Isten népét is ennek meglá­tására és eszerinti cselekvésre sarkallta. Sokáig tartó csönd után hangja újra fel­szárnyal és hisszük, hogy ebben a cikkben rátalálunk üzenetének lényegére, bár ez csak egy kis részlete annak a terjedelmes üzenetnek, amelyet a "What really happened at Azusa Street?”
(Mi történt való­jában az Azusa utcában?) című könyve tartalmaz.
 
  Szántóföld a világ, kincse az igazi egy­ház, akár a gyöngy a kagylóban. Azonban a nagy hivatalos egyház, az egymásra következő nemzedékek egyházi fóruma, hasonló az olyan szántóföldhöz, amely­ben az igazi titkos egyház, -az egyház - mint elásott kincs, úgy van elrejtve. És még ez az igazi, elrejtett Egyház is messze van attól, hogy a megszentelt élet­nek és az Isten céljainak betöltésére ter­vezett hatalomnak kincse lehessen. Amió­ta az őskeresztyén egyház kisiklott az Új­szövetségben viselt tisztségéből, életéből, visszaesővé lett! Lebukott az apostoli napok fényes csúcsairól. Most pedig arra hivatott, hogy oda visszatérve, belépjen az Atyai házba, s ott elnyerje annak teljes áldásait. Én itt Krisztus igazi, misztikus Testé­ről beszélek. Atyja házából eltévelygett "tékozló fiú" ez az egyház, amely azon­ban a reformáció ideje óta visszatérő­ben van fokozatosan, hála Istennek! Öt évszázad telt el a reformáció óta. Ha visszanézünk erre az útra, hosszú, gö­röngyös ösvényt látunk, sok-sok sötét szakadékkal, de éppúgy sok napfényes, dicsőséges kegyelemmel. Ezalatt pedig a Szentlélek szüntelenül dolgozott rajta. Megépítve, megújítva azt, ami veszen­dőbe ment és a nagy prófétai kinyilat­koztatások szerint való Krisztus Testének egysége és teljessége irányában vezérelve minden dolgokat. Testvéreim, ha ezt meg nem értjük, képtelenek vagyunk Istennel járni és az egyház ilyen vonatkozású dolgait megér­teni. Különböző korszakait, eseményeit, változó irányzatait, működését. Ezért nem tud a keresztyének többsége Isten szándékaival együtt haladni? Nem képes az ő kinyilatkoztatásokat, világosságot, keresztyéni élményeket újraépítő foko­zatos kibontakoztatásának elfogadására, amelyek egyszer már veszendőbe mentek, de amelyek újból beleépülnek majd az igazi Egyházba. Ha nem látjátok tisztán ezeket a dolgo­kat, vagy nem egyezne meg jelenlegi szempontjaitokkal, amit mondok, kérlek legyetek türelemmel. Még mielőtt ez a cikk véget érne, hiszem, hogy megérte­tek engem, és ha igen, úgy életetek meg­változik tőle, imádságotok és szolgálato­tok új életerőtől duzzadó irányzatot nyer.

BAJUNK GÓCPONTJAI

  Az emberi lélekben mindenkor nagy a restség Istennel szemben és egyik nemze­dék sem jutott elég messzire azon a visszaúton Isten felé és Istennek ama magas­lata felé, amelyről az ősi Egyház lebu­kott. Igaz, hogy az emberi gyarlóság és önhittség megelégszik részeredményekkel, félmegoldásokkal a teljes egész helyett, de a való tényállás az, hogy az ember nem hajlandó teljes árat fizetni az Isten­hez való visszatérésért, azért, hogy tele­sen az Úré lehessen. Az ősi Egyház így indult el a ”felsőházból’; frissen az ’’első szeretettől”, megkeresztelve a Szentlélektől, eltöltve Istentől, birtokában a lélek kegyelmé­nek és ajándékainak és — százszázalékos odaadással az Urnak. Hatalmának titka ez volt, Isten mindent jelentett számára és csakis Istenért létezett. Ez az alapelv pedig kivétel nélkül valamennyi korszakra érvényes kellene, hogy legyen. Úgy az enyém, mint a tömegek részére. Áldozat nélkül nem lángol tűz az oltáron.Az isteni tűz és szikra nem hull alá üres ol­tárra. Minél nagyobb az áldozat, annál elevenebben lángol a tűz. Mikor majd a tékozló hazatér és az Egyház ismét százszázalékosan Istenért tesz, akkor ismét megkapjuk ugyanazt a hatalmat, ugyanazt az életet és a világ­tól — ugyanazt az üldöztetést. Hogy most csak kevés üldöztetésben van ré­szünk, ez azért van, mert a Lélek nem tudja rajtunk keresztül Istenhez hazavezetni a világot. Ha ez megtörténik, úgy vagy-vagy. Az embernek vagy harcolni kell, vagy megadnia magát. Jézus Krisztus ugyanaz marad, tegnap, ma és mindörökké! Isten soha nem vál­tozik meg. Nem várunk Istenre. Isten vá­rakozik mireánk.  A Szentlélek elküldetett, nekünk pedig ugyanolyan képességünk van az elfogadására, mint azoknak akik a felházban voltak pünkösd napján. Isten azonban, csak akkor munkálkodhat, ha mi odaszánjuk magunkat és engedelmeske­dünk neki, különben megkötjük Isten kezét. Ugyanígy van az Egyház történetével. Mindegyik csoport, amely az újraépítés vonalán megjelent, ugyanilyen pályát fu­tott. Ez a kudarc az emberi gyarlósággal függ össze. Emberi kudarc, nem Istené. Amikor azonban minden kiszárad, min­den kihal, mi Istenért kiáltunk. Ez az egyedüli lehetőség Isten számára, hogy tényleg jöjjön. Istennek helyet kell talál­ni, ahová Lelkét kiönthesse és önteni csupán üres edénybe lehet. Amikor saját elképzeléseinkkel, dolgainkkal vagyunk eltöltve, lelkileg gazdagnak és reménytel­jesnek gondoljuk magunkat. Ilyenkor Is­ten mit sem adhat nekünk. A szomjazó léleknek viszont még a keserű ízek is édesnek tűnnek. A síró főniciai asszony megelégedett a morzsalékkal is, míg a jóllakott gyermek még a legízletesebb fa­latot is megveti, az asztal alá dobja a kutyának. Mint Izráel gyermekei, akik meg az "angyalok” táplálékával sem elé­gedtek meg. Az ország legjobb prédikátora sem tud bátran és szabadon prédikálni, ha üzene­tét nem fogadják el, nem kívánják. Az olaj megszűnik folyni, ha nem vár több üres edény megtöltésre. Gyakori magya­rázat ez arra, hogy jó prédikátorok, akik általában bátorsággal és erővel prédikál­nak, némely esetben felkentség híjával vannak. A rideg bírálat minden prédiká­tornál megállítja az olaj folyását.  Meg­fagyott állapotban semmiféle olaj nem folyik.

HOGYAN KEZDŐDÖTT?
 
  Az ősi Egyház jól működött egy kevés ideig. Minden meghajolt előtte. De a har­madik és negyedik században már meg­alkudtak. Megfutamodtak a kereszttől. Eladták az ördögnek, elpártoltak és le- szállottak a „sötét korszakokba”. Elvesz­tették a Szentlélek felkentségét, az ado­mányokat, az életet, az erőt, a hatalmat, örömet, mindent. Tékozló fiú lett az egy­ház. Otthagyta az Atyai házat és elment disznókat etetni. Az ördög rájött, hogy öldökléssel nem képes kiirtani az őske­resztyén Egyházat. Ha valakit megölt: kettő támadt helyébe. Akár Izrael gyer­mekei, akiket minél inkább nyomorgattak, annál inkább szaporodtak és növe­kedtek. Az őskeresztyének versengtek egymással a mártírok koronájáért. Tuda­tosan és rettenthetetlenül álltak helyt ezért a jutalomért. Mondják, hogy a leg­magasabb elhívás, amely embert érhet: a nemes célért való elhívás.A mennyország reális dolog volt az őskeresztény Egyház számára reálisabb, mint a földi világ. Valójában csak ennek az eljövendő korszaknak éltek. Céljuk és vágyakozásuk volt, hogy megszabadul­janak ettől a gonosz, jelen világtól. Egye­dül erre tekintettek. A jelen élet kü­lönben is a szentek tisztító tüze, és a bűnösök mennyországa- egyetlen me­nnyországa! Milyen szomorú dolog ez! Nincs is rá kifejezés. De dicsőség legyen érte Istennek, — ez a mi egyetlen pok­lunk! Ellenséges területen táborozunk, végezzük vesszőfutásunkat minden veszélytől, átoktól körülvéve, — míg végre keresztültörjük magunkat. Isten bizonyosan azonnal, már az el­bukásakor helyre szerette volna állítani az elszakadt tékozló Egyházat, éppen úgy, mint kezdetben az elbukott emberi fajt is szerette volna felemelni. De nem tudta egyiket sem. Az elbukásra hajlamos em­beri természet túlságosan gyenge volt hozzá. Izráel népét is egyenesen Ká­naánba szerette volna vezérelni Kádes-Barneából, mikor kihozta a népét Egyip­tomból. Rövid utazás volt ez Kádes-Barneáig, de a nép máris meghiúsította Isten céljait, nem teljesítette kí­vánságát. Következményképpen nem ha­ladtak többé előre, hanem körbe-körbejártak, akár a taposómalomban és „holttesteik azért a pusztában hullottak el”. Testvéreim, ha mi egyszer megszűnünk előre haladni, akkor csak körbe-körbe já­runk, taposómalomba kerülünk. Ha va­laki nem megy többé egyenesen Isten felé, az elkezdi a körbejárást, mint az er­dőben eltévedt ember, aki ahelyett, hogy a kivezető útra találna, csak körbre jár és így egy kivezető útra találna, csak körbejár és így egy helyben topog. Ez történt az őskeresztyén Egyházzal is. Megszüntetve az előrehaladást, körbe - körbe kezdtek járni, majd utat vesztve eltévedtek a "sötét korszakokban". Az ör­dög ráébredt arra, hogy üldözésükkel és megölésükkel nem tudja őket feltartóz­tatni. Megfosztotta tehát őket a kereszt­től. Felajánlott nekik címet, rangot, po­zíciót, gazdagságot, felkínált nekik min­denféle földi javakat — és ők ezt elfogad­ták — s ezzel elbuktak. Nem látták többé szükségét, hogy Istenhez könyörögjenek segítségért és támogatásért. Olyanokká lettek, mint a "többi szomszéd népek", mint Izráel népe is, amely Istent nem fo­gadta el királyának. Ez a helyzet a mi mai nagy egyházainkal is A történelem minden mozzanata megismétli magát az emberi gyarlóságon keresztül!

A REFORMÁCIÓ ÉS A RÁKÖVETKEZŐ ESEMÉNYEK

  A "sötét korszakokból" lépett porondra a nagy valláspolitikái, egyházi, római hierarchia, amely abban az időben úgy politikai, mint vallási tekintetben, az egész világot uralma alá hajtotta. Hason­ló helyzet bontakozott ki minden tévú­ton járó mozgalomnál. A kegyetlen és romboló, korcs és fattyú szörnyeteg ke­rült előtérbe. Ilyen körülmények között működött a hivatalos Egyház Luther Márton idejében. A szemét alá temetve azonban megmaradt az igazi Egyház élő magva, még a legsötétebb századok so­rán is. Ez a mag most növekedésnek és fejlődésnek indult: Egyház az egyház­ban! Az elpártolt tékozló magához tért végre és Haza kívánkozott. Megelégelte immár az Egyház a disznók etetését! Olyan emberek munkássága által, mint Husz, Wycliffe, Luther, Fox, Wesley, Darby, Mueller, Moody, Evan Roberts, Wigglesworth és még sok mások által, a tékozló Egyház rátalált a haza vezető útra. Ám valamennyi csoport, melyet Isten arra képesített, hogy az elveszített igazság ügyét és a Lélek friss beáram­lását előmozdítsa, előbb-utóbb megtor­pant még a teljes cél elérése előtt. Bár gyakran nyertek igen tág teret és tapasz­taltak meg igen bőséges áldásokat, egyik csoport sem folytatta az "egy testként" való tovább haladást, s így nem is térhe­tett teljesen vissza az újtestamentumi, ősi színvonalhoz, s annak tökéletes valóraváltásához. Így alakult az Egyház története, ki-­kiszabadulva azokból a mélységekből, melyekbe a fojtogató szűklátókörűség (s a velejáró formalizmus és szellemi sö­tétség) taszította. De csak azért, hogy is­mét visszazuhanjon lehetőleg még ros­szabb állapotok közé. Azonban soha nem maradtak teljes híjával annak a megújí­tó világosságnak, mely fénycsóvát vetít Isten utainak és igazságainak megértésére és amelyen a következő ébredés felépül­het. Mindent egybevetve: az emberek csődje ez, nem az Istené, hogy egyik cso­port sem jutott tovább. Isten akarata nyilván az lett volna, hogy az ősi Egyház nyomban és teljes egészében visszaállít­tassék első állapotába és első szeretetébe, hiszen ő a többi tékozló szakadárral is ezt akarta. De az Egyház nem volt haj­landó rá. Minden más elgondolás annyi, mint bűnnel vádolni Istent. Az elpártol­tak nem térnek vissza Istenhez egyetlen perc alatt. Rendszerint több-kevesebb tusakodásukba kerül a visszamenetel, asze­rint, hogy mennyi volt az a kegyelem és áldás, ami ellen vétkeztek. Az ősi Egyház telve volt áldással, világossággal, kegye­lemmel. Ha túl könnyű lenne a teljes visszaállítás, túl könnyű lenne az újabb elszakadás is. Lényünkben levő törvény diktálja ezt így. A hit lerombolódott. Olyan ez, mint a tuberkolotikus eset, ahol a tüdő szövetei összeroncsolódtak. Még a nyugalom és a jó klíma legked­vezőbb körülményei között is csak nehéz küzdelmek után állítható vissza a régi, egészséges állapot, így van ez a hazatérő elpártolttal is. Távol kell magát tartania minden kísértéstől és minden erejével en­gedelmességben kell járnia. Ma már, ha visszatekintünk, látjuk azo­kat a különböző csoportokat, amelyeket Isten a középkor óta kirendelt az Egyházból restauráció céljaira.­
 
  Látjuk, hol szűntek meg Istennel együtt járni, hol kezdték a taposómalom körben járását, és hol hullottak el holttesteik, mint egy test — a pusztában. Lutheránusok, anglikánusok, kongregacionalisták, methodisták, Üdv Hadsereg és a többi. Megszűntek él­harcos csapat lenni! Mindig, mikor nem megyünk előre és nem folytatjuk az Istenért vívott harcot, megállunk és, mint nép, meghalunk. Va­lójában a mozgalom nem mozgalom töb­bé, ha mozdulatlanná válik — legyen az pünkösdi, vagy bármilyen más mozga­lom. Megmaradhat, sőt növekedhetik számban és tekintélyben, de ez még nem okvetlen jele az istenben való életnek és erőnek. Ilyenfajta gyarapodást minden keresztyénellenes mozgalom is felmutat­hat. Semmiféle mozgalom nem bontakoz­hat ki teljes egészében, ha egyszer enged a fékező kerékkötésnek
.
ISTEN MOZGALMA

  Nem kell a mozgalmakat elhagynunk, hanem egész egyszerűen Istennel kell jár­nunk és mozognunk! Az Ő mozgalmához csatlakoznunk! Az Egyház történetében támadt különböző mozgalmak — bár ré­szét képezik Isten igazi újjáépítésének — csak esetenként haladtak együtt Istennel. Istennek egyetlen nagy mozgalma van, ez pedig soha nem szűnt meg mozogni. Isten mozog időtlen időkön keresztül, ho­gy megváltsa az elbukott, elveszett vilá­got és vigye ezt a Vérrel tisztára mosott nagy gyülekezetét az ő örök célja felé. Akkor kezdődött el, amikor a Bárány megöletett Isten elhatározásából, még a világ teremtése előtt és akkor fejeződik be, amikor az utolsó szent is hazaérkezik dicsőségben. Isten országáért kell dolgoznunk, mint egészért, nem pedig valami személyekhez kötött részletéért, szervezkedésért, vagy mozgalomért. Ez volt az akadálya és átka nemzedékeken keresztül minden tel­jes restaurációnak, ezért nem sikerült Istennel együtt járnunk. Bizonyos tano­kat, szabályokat, tapasztalatokat és áldá­sokat imádtunk, amelyek jók voltak és szépek, de önmagukban nem sokat értek, mivel csupán részei voltak az egésznek. Legtöbbjük pedig kiegyensúlyozatlan, el­torzult és téves értelmezései voltak a legnagyobb igazságnak. Végül is általánosságban rabságot, szolgaságot hoztak áldás helyett. Meg­bontották a felebaráti együttérzést, me­gosztották Isten gyermekeit és az emberi elgondolások, célkitűzések, vélemények uralma alá hajtották az Egyházat. Más szavakkal: az igazság és megtapasztalás világító fénye még ma sem érkezett el. Még mindig várakozunk az ősi, újtestamentumi apostoli Egyház újjáteremtésé- re, teljességében való megújhodására. Mozogjunk tovább, működjünk! Leg­nagyobb tévedésünk az volt, hogy me­gálltunk ezeknél a szektás, pártoskodó, részletekbe menő, abnormális kinyilatkoz­tatásoknál. Istenen tartsuk szemünket, nem az apró részletkérdéseken. Óvako­djunk minden pártszellemtől, (Pártosko­dástól) avagy a személyek tiszteletétől. (Személyi kultusztól) Egyedül Istent ke­ressük és az Ő tervét, mint egészet, az Ő Egyházát, mint egészet. Valamennyi csoport időnként megis­métli az ősi Egyház viselt dolgait. (Csele­kedeteit) Hallgatólagosan megalkusznak abban, hogy megfutamodnak a Kereszt­től, elfogadva címet, rangot, jövedelme­ket és eklézsiái felhatalmazást. Így tör utat az egyházi hierarchia, csakúgy, mint az Ősi Egyházban a második és harmadik század során. Az eredetitől eltávolodott Egyház még ma is abnormális helyzetben van és ez így lesz, amíg nem állítódik vissza az apostoli keresztyénség ősi színvonalára, ahonnan lebukott. A fokozatos restaurá­ció vonalán nem akadt olyan kísérlet, vagy reveláció, amely önmagában tökéle­tes lett volna. Mert minden hiányos, úgy elméletileg, mint gyakorlatilag, ameddig a teljes egész nem kerül valóra váltásra, visszaállításra. Arra van szükségünk, hogy valamennyi tantételünket az Ige teljes, tiszta világosságánál szemléljük és ehhez igazítsuk vissza. A múlt minden kísérle­te és tapasztalata a tökéletes egésznek fényénél kerüljön új kivizsgálásra és új elbírálásra. Egyesek szerint minden reformáció legmagasabb értékfokát az első lendületénél éri el. Ez látszólag így van, de ugya­nakkor az i g a z i Egyház örökösen halad a tökéletes érettség felé. Az Egyház az egyházban, "gyöngy a kagylóban” — én itt erről beszélek, nem az ezt környező mozgalmakról. Mint ahogy az Istennel járó hívő fokozatosan fejlődik a megérés útján, épp így az egyház is ezt cselekszi az idők végéig, amikorra tökéletes Egy­házzá bontakozik ki. A cél azonban nem csupán az ősi Egyház elveszített színvo­nalának visszaszerzése, hanem az is, amire annak tagjai törekedtek: "az érett férfiúságra”, mi több: "a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére”. (Ef. 4:13.)

HITEHAGYOTTSÁG ÉS GYÓGYULÁS

  Mint ahogy az a zsidók tömegénél tör­tént kivonulásuk alatt, minden mozga­lomnak külső burka egyre növeli magá­ban a testi javak utáni áhítozást. A folya­mat előrehaladása leginkább a mozgalom kívánalmaiból ítélhető meg. Az Ige tiszta forrásában való gyönyörködés, az imád­kozás és az imádat, a jó cselekedetek lel­kes szeretete helyét szórakozások, prog­ramok, zajos szenzációk, nagyszabású ze­neszámok, oratóriumok foglalják el. Mindezeknek pedig semmi lényeges he­lyük nincs az igazi keresztyénségben. A testnek és az érzékeknek szóló professzio­nizmus ez. Oh Istenem, szabadíts meg minket az érzékek pótlékaitól, amelyek a Lelket veszik el tőlünk. Az összejövetelek többsége csakis foly­tonos szenzációk nyújtása, hivatalos evangélizációk és erőteljes propaganda révén tarthatók fenn. Hol marad vajon maga a Lélek, hogy az embereket Ő vonzza oda és Ő vezesse Istenhez, mint az a kezdetben történt? Nem az Újtestamentum ez. Természetellenes dolog és csak arra való, hogy megbántsa Izráel Szentjét és távol tartsa körünkből. Minden- mozgalomnak az a látszata, hogy sebesebben rohan előre, mint az előbbi. Akár a Niagara folyó, amely ak­kor a leggyorsabb, amikor a vízesést eléri, — az idők végét. Utolsó napjai ezek a hitehagyottságnak. A küzdelmet egyre hevesebbé teszi a lehanyatlott ősi Egyház helyreállításáért folyó harc. Miután Ádám elbukott, a dé­moni hatalmak éket vertek az elbukott emberiség és Isten közé. Isten akkor meg­szüntette az ő közösségét az emberekkel a földön és áttette a székhelyét a Mennyek­be. Így az ősi Egyház is, lehanyatlásakor szintén elveszítette isten közelségét, ame­lyet bizonyos mértékben visszaszerzett az újtestamentumi időkben, amikor a hívők egységes csoportja a Szentlélek templo­mává vált. Mert a démoni hatalmak új­ból éket vertek ember, azaz Egyház és Isten közé, de még körmönfontabb mó­don, mint Ádám esetében. Most a ”sötét korszakokból” kiemelkedő tékozló Egy­háznak ki kell küzdenie magát a démoni erők szorításából. Minden újabb lépés a teljes visszaállítás felé: újabb harcokat követel a démoni ellenféllel szemben.Minden előre megtett lépés szükségessé teszi az újabb, megfontoltabb előkészüle­teket, a restauráció teljesebb mértékéért. Nem Isten rendelése volt, hogy mindez ilyen hosszas és súlyos lejáratú dolog le­gyen. Az emberek tökéletlensége okozta mindezt. Be kell látnunk, hogy az ősi Egyház hanyatlása óta természetellenes utakon haladt minden. A kísérletek, min­dent beleértve, részlegesek, pártoskodók, kiegyensúlyozatlanok voltak. Hiányzott a dolgok teljes megértése s a különböző napfényre kerülő igazságok és tapaszta­latok csupán részeit képezik a nagy egész­nek. Nem jutottunk el a teljes igazságok megértésére, mint ahogy a gépezet mű­ködését sem érthetjük tisztán és világo­san, ha csupán egyes részeit ismerjük an­nak a gépnek, nem pedig teljes egészét. Részletekbe bocsátkoztunk, ahelyett, hogy a nagy egészet néztük volna s így gyak­ran torzítottuk, vagy túloztuk el a moz­galmunk révén feltáruló igazságokat és tapasztalatokat. Remélem, megértitek ezt, mert ez igen fontos. Az újtestamentumi Egyház a Cselekedetek könyvében már mindjárt a kezdet­ben belépett a Lélek teljességébe, mint például Cornélius házánál a Csel. 10. fe­jezetében. Üdvözülésünk különböző fázi­sai is a dicsőséges nagy egész részleteinek tekinthető. De kezdve a régi reformátoro­kon, minden újjáépítő mozgalom megtor­pant a teljes valóra váltás előtt. Ki-ki meg­alapozta, - mint részét az egésznek — a maga ébredés pártállását és az ő em­beri elbírálása szerint azt hitte, hogy ez­zel már mindent elért. Szektariánizmus ez, amely mint a gátak tömege, úgy aka­dályozza Isten gyermekeit abban, hogy szabadon vethessék bele magukat az isteni teljesség óceánjába. Isten számára viszont nem fontosak ezek az aprólékos emberi elgondolások, ki milyen nevet, címet visel, milyen zászló alá tömörül, milyen frázisú jelszavakat hangoztat. Részrehajló, hamis megvilágítás fényébe kerül így minden és végül a dicsőség felé törekvő igazságnak ellenségévé válik. A tenger minden egyes feltörő hulláma az előző, már lecsökkent erejű hullámokon keresztül kell, hogy kiküzdje a maga útját. Így van ez az Egyház végleges új­jáépítése felé törő különböző mozgalmakkal is. A gyorsan megtorpanók, gyűlölök és akadályozzák az utánuk feltörőket. Milyen bolondot csinált belőlünk az ör­dög! Oh, bár meglátnánk ezt! Mert le­gyenek bár jók és dicséretesek: a múlt ébredései és mozgalmai pusztán botlado­zó, bizonytalan lépések a végső cél felé.

INDULJUNK MEG VÉGRE!

  Istennek a földön és az égen egyetlen Egyháza van. És mégis, milyen nagy felfedező utat kell benne megtennünk, hogy megismerjük Istennek velünk való céljait. Krisztus Testét teljes egészében fel kell ismernünk. Gyarló emberi mivoltunkban azonban sokszor nem vagyunk képe­sek Isten megismerésére, amikor ő hoz­zánk közeledik. Akik pedig a teljes újjáé­pítés útján tovább merészelnek haladni Istennel, azokat a többiek úgy támadják, gáncsolják, mintha azok legalábbis az ör­dög szolgálatában állnának. Ez nem csak Luther és a katolikus egyház esetében történt, hanem Wesley és az anglikánok, Boot és a metodisták és még a többieknél is ugyanúgy. És ez a helyzet még ma is fennáll! De testvéreim, ezzel nekünk, számolnunk kell — a pártütő még nem épült meg teljesen, a tékozló még nem tért haza. Folytatnunk kell a mozgást, az előre haladást! Isten eljön vajon hozzánk újra? Meg­látogatja-e ismét az Ő népét? Miért ne? Minthogy megtette a múltban, ma is megteszi. Isten égboltja telve van pünkösdökkel. Ő csak arra vár, hogy mi ezt megragadjuk, elfogadjuk. Nincs talán szükségünk reá? Mert megkaphatjuk, ha megfizetjük az érte járó árat: az engedel­mes hitet. Az Egyház még messze áll a teljes meg­újulástól. Hanyatlása után az egyik csoportnak sem volt elég hite és látomása ahhoz, hogy Istent újabb megmozdulásra, feléjük közeledésre indítsa. Ha lett volna, akkor nem szóródtak volna szét az úton és csontjaik nem száradtak volna el a pusztában. Röviddel a cél előtt torpan­tak meg. Nem fizették meg az árat: ez volt a baj. De ami még rosszabb: igazo­lást keresve megállásukra, elítélték, aka­dályozták azokat, akik tovább akartak haladni. Még ma is ezt teszik. Jézus idejében ugyanaz a bűn terhelte a zsidó főpapságot, a hivatalos Egyházat. Maguk nem akartak előre menni és a többieket is gátolták ebben. Ez pecsételte meg sorsukat és éri Isten Ítélete min­dazokat a felekezeteket, mozgalmakat, csoportokat, amelyek hasonlóan járnak el. De ma már alakulóban van Gedeon csapata. A hit éled és növekedőben van. Istennek újabb látogatása várható, s ezt csakis ez az új gedeoni csapat hozhatja el, ez az imádkozó, odaszánt, zarán­dok csapat. ”A keverék tömeg” nem ke­rül be soraiba, ezek túl sokan vannak és túl testiek. Ezekre pedig az Úr szerint nem áradhat ki a tabernákulum drága, felkenő olaja. Isten rendszerint a kicsik­kel, gyengékkel munkálkodik együtt, az alázatos odaszánt csapatokkal. ”Vízzel itatja a szomjazókat és áradással újítja meg a kiszáradt talajt”. A szárazság esőt kíván. Ilyen helyzetben kiáltanak az em­berek esőért. Mindig bátorító körülmény, ha Istenre szomjazunk. Boldogok, akik éheznek és szomjaznak, mert ők megelégíttetnek. Borzalmas aszály után jött el Illés esője. Az eső készen áll, testvé­reim, ha mi kívánjuk azt és mi is készen állunk az elfogadására. Káleb és Józsué lelkére van szüksé­günk, amely különbözik a tömegek lelké­től. Káleb és Józsué „teljesen követték az Urat” és ezért ők elsőknek mehettek be Kánaánba, ők megkapták részüket, míg a nagy tömeg elhalt a nagy pusztá­ban. Elmondtuk az okokat, miért nem jutott el egyik mozgalom se a teljes új­jáépítésig. Ezért soha ne váljunk tulajdo­naivá semmiféle pártnak, vagy mozga­lomnak. Ne szorítsuk magunkat határaik közé! Istent imádjuk egyedül! Az Ő nagy mozgalmához csatlakozzunk. Vele járjunk, és meg ne álljunk!

A VÉGSŐ IDŐ KÖZELEDIK

  Már környékezzük a teljes restaurációt. Isten újra sürgeti Egyházának és vele az Ő világának helyreállítását, mert az idők vége közeleg. De az ördög is teljes erővel működik. Kinek szolgálunk? Vagy száz­százalékosan Istennek, vagy százszázalé­kosan az ördögnek. Középút nincs. Isten országa és a Sátán országa között folyik már a végső, halálos küzdelem. Minde­gyik félnek iparkodnia kell, ha győzni akar. Az igazi Egyház mindig százszázaléko­san Isten mellett áll. Nem kacérkodhat az ellenséggel. Nincs más dolga, mint, hogy az Evangéliumot terjessze a világban, és hogy nyáját Isten uralma alá hajtsa. Minden erejét erre kell fordítania. ”És aztán eljöhet a vég”. Isten erre vár. Ha visszanézve látjuk, hogy századokon ke­resztül mennyire nem ismerték fel és nem fogadták el ezt a tényt — szinte hihetet­len. Száz százalék helyett csupán egy szá­zalék volt az odaadásuk, csöpp az egész helyett! Ezért jutottak csődbe. — Egye­dül az őskeresztyén Egyház buzgósága és százszázalékos odaadása, amellyel a né­pek üdvösségéért és a világot átfogó, iga­zi Egyházért dolgozott — ez elégítheti csak ki Istent. Nem fogadja el a mi em­beri ötleteinkből származó pótlékainkat, megalkuvásainkat. Csakis azt, ha az Ő teljes akaratának, az ő örök, nagy tervé­nek vetjük magunkat alá. Ennél keveseb­bel nem állhatunk meg őelőtte az ítélet napján. Már régen megtehettük volna, ha akartuk volna, — de nem tettük. Oh, ne halogassuk tovább, álljunk talpra, ro­hamozzuk meg az ellenség várait, és ne rakjuk sutba fegyverzetünket, amíg Jé­zus el nem jön és az egész ország a miénk! Gyorsan haladunk a végső napok felé. Meggyőződésem, hogy Isten tűzzel égeti át, meg át az Egyházat, hogy a rozsdát leszedje róla. Isten házában kezdetét veszi az ítélet. És higgyétek el: csupán a százszázalékos valóság marad meg. Az elméleti üdvösségtan nem elegendő. Korunk csúcs és végpontja közeledik és csak az Evangélium marad meg! An­nak gyakorlati alkalmazása remélhet csak fennmaradást. Minden egyéb elpusz­tul a világszerte való üldöztetések tüzében. Isten csak azokat védheti meg, akik az Ő Igéjének engedelmeskednek. Nem kell félnünk, — megmarad az ő folt és szeplők nélküli Egyháza! De vajon te, vagy én részesek leszünk-e benne? Pártoskodó és öncélú Egyház nem maradhat meg. Az Egyháznak muszáj visszatérnie a Cselekedetek Könyve ősi Egyházához. Ugyanabban a szellemben kell élnie és működnie. Engednie kell Istennek ebben az utolsó órában, — vagy elpusztulnia az üldözések tüzében és saját vérében. Tisztító tűz a mi Istenünk!

Induljunk meg végre! 
 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz